Árad belőlem a CFS !!!
Kedves CFS-, Long Covid-, Fibro-, tudom is én… társaim
Ne haragudjatok az inaktivitásomért az elmúlt, immáron hosszú időszakban.
Normális esetben nem kellene bocsánatot kérnem, de mivel még mindig én vagyok az egyetlen teljesen gyógyult, publikált ME/CFS-es magyarországon, kötelességemnek tekintem, hogy segítsek nektek.
És itt azért hangsúlyozom külön az ME/CFS-t, mert az állapotok közül, amelyekkel ezt az ugyanazon betegségként megélt dolgot elnevezik, ez számít a legsúlyosabbnak.
Nem azért írom ezt, mert most itt fényeskedni akarok azzal, hogy meggyógyultam, hanem mert valóban hiszek abban, hogy a Mind–Body út a spanyolviasz. Nem az én találmányom, de én ma is azt gondolom, hogy mindannyiatok számára ugyanaz a kiút abból a labirintusból, ahol nemhogy a fényt nem látni az alagút végén, hanem sokatok számára a teljes sötétség jelenti a mindennapokat.
Ahogy nekem is jelentette.
Bár meghirdettem, és igyekszem pénzt keresni coachinggal, már az elején tisztában voltam azzal, hogy Magyarországon ebből sosem lesz valódi megélhetésem, és a beletett munkám nagy része valószínűleg önkéntes segítségnyújtás marad.
Elkezdtem Németországban is erre építeni, de őszintén szólva jelenleg feladtam.
Az uniós bürokráciával harcolni ebben a témában én nagyon kis hal vagyok.
Mert amit magyarul nyíltan és konkrétan kimondok, többek között azt, hogy:
„Az ME/CFS nem létezik úgy, ahogy azt ma betegségként értelmezik, és szerintem egy mentális állapot elszektásodásának köszönhetően nőtte ki magát ilyen populárisan óriásivá. A Covid téma pedig azért zárult ilyen elvágással a teljes csenddé, mert ezt látta a medizin és kizárólag a tömeges CFS esetek és erre való tétlenségük miatt bekussoltak, mert nem tudják kezelni.”
Ha ezt Németországban ugyanilyen nyíltan kommunikálnám, valószínűleg már régen félretettek volna.
Mert a hivatalos story továbbra is ugyanaz:
ME/CFS gyógyíthatatlan, mindenki örökké szenved, 5% remissziót él át, aztán bármikor visszaeshet.
Ehhez képest lassan másfél éve kétszáz dologgal foglalkozom, sportolok, dolgozom mint egy állat, utazom, építem az életemet, és valahogy még mindig nem jött az a bizonyos visszaesés.
De az ME/CFS-bubble erre azt mondaná:
„Na várj csak, majd öt év múlva.”
És már jönne is a kutatás, ami megmagyarázza, hogy ez így lesz.
Ha pedig öt év múlva sem történik meg, akkor jön a következő:
„Akkor neked nem is ME/CFS-ed volt.”
Valami más.
Persze.
Az én PEM-em olyan erős volt, hogy amikor kinyitottam a szemem, és körülbelül tíz másodpercnél tovább fókuszáltam valamire, brutális crashem lett.
Sok volt.
Soha nem felejtem el.
És volt egy dolog, ami abban az időszakban konkrétan életet adott nekem.
Ezt figyeljétek.
Volt a mobilomon egy játék.
Ki kellett alulról lőnöm egy golyót, az magától pattogott, közben random falakat ütött szét fent, majd valahol leesett.
Aztán ugyanez újra.
És újra.
És újra.
Ez a játék tökéletesen megfelelt annak a körülbelül tíz másodpercnek, ameddig nyitva tudtam tartani a szemem.
Így úgymond életet generáltam magamnak.
Mert ennél összetettebb, megterhelőbb dologra egyszerűen nem volt kapacitásom.
Az már crasht eredményezett.
Szóval aki azt mondja nekem, hogy nekem nem ME/CFS-em és nem PEM-em volt, azért én a hadbíróságon is kiállok az igazamért.
Most pénzt szeretnék keresni
Ezen dolgozom.
Nem a harmadik Ferrarimra gyűjtök.
Szeretnék a magam ura lenni, és olyan vállalkozást futtatni, amivel több pénzt keresek, és ezáltal több szabadidőm marad.
Többek között arra, hogy ÉLJEK.
Mert ha hiszitek, ha nem, négy év ilyen szintű, nem is tudom hogyan jellemezzem, életszínvonal után, négy éven keresztül tartó halálközeli élmény után egyetlen visszatérő rémálmom maradt.
Éjszakánként arra ébredek, hogy dolgozom.
Nem a tünetek.
A munka nagyobb trauma lett az életemben, mint maga a halál.
Most megint dolgozom.
Munkahely.
Bezártság.
És van egy nagyon furcsa felismerésem.
Abban a rohadt Play Áruházas tíz másodperces játékban több élet volt, mint abban, amit napi nyolc-tíz óra munka alatt sokszor átélek.
Nem azért, mert nehéz munkám van.
Hanem azért, mert az agyam küzd a túlélésért, és most már értem, mit próbál közölni velem:
LE VAGYOK KÖTÖZVE.
Még azt a tíz másodperc szünetet sem én választom meg magamnak.
És közben te most nagy valószínűséggel pont a munka után vágysz.
Azok a dolgok hiányoznak, amelyek a betegség előtt természetesek voltak.
Ugyanazt akarod.
A régi életedet.
A fél tökéletes életedet visszakapni.
Én viszont ma már azt mondom neked:
Lehet, hogy életed legnagyobb lehetőségét kaptad most.
És nyugodtan átkozz ezért a kijelentésért.
Én ugyanezt tettem azokkal, akik meggyógyultak, és ugyanezt mondták nekem.
„Lehetőség?”
„Nincs az az Isten, aki ezen keresztül akar vezetni valami jó felé.”
„Bármi várjon is ezután, ez nem lehet igazságos.”
Pontosan így gondolkodtam.
De közben rengeteg dolgot megtanultam.
Többek között azt, hogy ha nem akarom, hogy így éljek, akkor nem elég belül ordítani, hogy ezt nem akarom.
A REAKCIÓMNAK kell megváltoznia.
Az agy üzen:
VESZÉLY!
Én pedig azt mondom:
Rendben.
Átírom ezt a programot.
Veszély helyett: megoldás.
És megtervezem az odavezető utat.
Nem az érzés fog uralni engem.
Ha nem lett volna CFS, ha nem kerülök bele az elme csapdájába, sosem tanulom meg például azt sem, hogy a kétségbeesés valójában egy jelzés.
Az érzés nem feltétlenül azért ennyire rossz, ami éppen történik.
Hanem azért, mert elhiteti veled:
EZ VAN.
EZ MARAD.
ÖRÖKKÉ.
És ha ezt elhiszed, akkor nincs kiút.
De ha a tudatos elméd visszaveszi az irányítást, akkor már nem csak veszély van.
Hanem egy megoldandó probléma.
És egy út, amelynek a végén valami jobb várhat.
A videóim nem a legjobbak
©2026 Gyógyulásom Útja – Minden jog fenntartva
Ezzel tisztában vagyok.
De kérlek, ha bizonytalan vagy, ha nem érted, miről beszélek, nézd meg őket.
Mert ez az egész olyan, hogy sosem lesz az az egyetlen válasz, amitől egyszer csak száz százalékosan mindent elhiszel és tökéletesen megnyugszol.
Mindig lesz még egy kérdés.
Még egy kétely.
Még egy „de mi van, ha…?”
És pontosan ez az egész probléma egyik része.
Nem a százszázalékos bizonyosságot kell megtalálnod.
Hanem elkezdeni másképp reagálni arra, amikor nincs bizonyosság.
Én erről fogok továbbra is beszélni.
Hamarosan új videókkal jövök.
És igen, én továbbra is ugyanazt gondolom:
meg lehet gyógyulni.
Nem öt százalékban.
Nem szerencsével.
Nem azért, mert valakinek „nem is igazi ME/CFS-e volt”.
Hanem azért, mert szerintem van egy mechanizmus, amit meg lehet érteni, és amin lehet változtatni.
Én ezt éltem át.
Én ebben hiszek.
És ezért fogom továbbra is elmondani.
Mert tudom, milyen ott feküdni a sötétben úgy, hogy tíz másodpercnyi mobiljáték jelenti az egész világot.
És azt is tudom, milyen utána újra élni.
Hamarosan új videókkal jövök. És igen: az a célom, hogy minél többen kijussatok ebből.Citrom = limonádé.
Az én szerepem nem más, mint megmutatni neked, hogy amit kaptál, az nem egy végállomás — hanem valami TÉNYLEG jónak a kezdete : ) Csak INDULJ EL !